Az erdőben sétálok. A talpam alatt a levelek és ágak reccsennek. A hideg csípi az arcomat és előttem a leheletem kis felhőket alkot. Rubinvörös szatén ruhám alja sáros lett és a szúrós ágak megszaggatták. De mit sem törődve ezzel menetelek tovább az erdő belseje felé. Valami vonz arrafele. És akkor megpillantom. Szőke hajú lány, gyanútlanul bóklászik hosszú ruhájában. Kezével megérinti a fák törzsét, közben egy kis dalt dúdolgat. Valami miatt hirtelen felkapja a fejét és eliramodik, én pedig utána. Futás közben rendezett kontyba tűzött hajam kibomlik és tincseim a vállamra omlanak, a fák belógó ágai pedig az arcomat csapkodják. Ezekkel az apróságokkal sem törődöm, mert torkomat égeti a maró éhség. Egy pillanatra elveszítem szem elől a lányt, és a következő pillanatban egy tisztásra érek. Itt csönd honol, itt nem csicseregnek a madarak, csak egy közeli patak csobogása hallatszik ide. A lányt sehol nem látom, de helyette egy kis őzike áll suta lábain a tisztás közepén és mereven bámul valamire. Követem a tekintetét és azonnal megértem miért merevedett meg annyira. A fák biztos sötétjéből Ő lép ki. Hosszú tipikus angol köpenyt visel. Mint mindig. Pont mint régen. És elönt az összes régi érzés: a düh, a szomorúság, a csalódottság, és elindulok mert semmi nem tud annyira motiválni mint a bosszúvágy. És engem most pontosan ez az érzés kerít hatalmába. Kezem ökölbe szorul és elindulok, hogy mindent megtegyek amit meg kell, de mielőtt odaérnék hozzá, elém lép egy fiú. Meglepetten pillantok fel rá. Nincs rajta póló, pedig már jócskán az őszben járunk, és a hideg senkit sem kímél. Barna haja összevissza meredezik. Belenézek a szemébe és akkor.. akkor meglátom a szemében mindazt amire valaha is vágytam. Barna szemében aranyos vonalak húzódtak és ebben a szemben megláttam a szerelmet, a veszélyt, a kalandot. Mindent. Az egész világot. Kinyújtja felém a kezét, én egy pillanatig tétovázom, aztán meglepően meleg, érdes tenyerébe helyezem a sajátomat. Ujjai rákulcsolódnak az enyémekre, majd húz, vissza a fák közé, én követem és eltűnünk a ködben.
Felébredek. Körülnézek és abba a szobában találom magam ahol elaludtam. Megint ez az álom. Mindig ez. AZÓTA. Minden teliholdkor ez az álom kerget és sohasem tudom, hogy vajon mit is jelenthet ez.
